Geibl Kata új könyvének, a Void kiadó gondozásában megjelent There is Nothing New Under The Sunnak minden képét konzisztensen átjárja a napfény. Más sorozatban talán ez fel sem tűnne, mégis, ez az elem – a kiadvány címének tudatában – valahogy lemondóvá, kiábrándulttá, már-már nihilistává teszi e munkát.
A látogató nem is a kirívó témaválasztásokra vagy legmeglepőbb környezetekből tudósító sorozatokra, hanem sokkal inkább azokra a munkákra kaphatja fel a fejét, amelyek már-már a Paris Photo vásáron különcködve, a fénykép klasszikus mediális megoldásain túllépő, kísérleti(bb) alkotások voltak.
A 2012 óta évente kiosztott Paris Photo – Aperture Foundation PhotoBook Awards díj a fotókönyv-kultúra egyik legrangosabb elismerése. Minden évben három – a legjobb Első Fotókönyv, az Év Fotókönyve és a Legjobb Katalógus – kategóriában versenyez harmincöt kiválasztott alkotás.
A Margaret Watkinsról szóló cikkek, tanulmányok, bejegyzések, sőt, a Mai Manó Házban rendezett kiállítás falszövege mind kiemelik, hogy a fotográfus a 20. század elején mennyire forradalmi módon írta felül a társadalmi nemi sztereotípiákat és élt olyan életet, amely nemcsak a saját korában, hanem még manapság is egyedinek tűnhet.
A film esztétikai hiányosságait több kritika is taglalta már, így most leginkább a fotográfia szempontjából vizsgáljuk az alkotást, másfelől a fotográfia azon szociokulturális vetületeiről is szó esik, amelyekről a Post Mortem világa és cselekménye sajnálatos módon megfeledkezik.
A Hatje Cantz gondozásában megjelent Side Walk című fotóalbum a nyolcvanas évek New Yorkjában készült színes képeiből válogat. Sok közülük még soha nem jelent meg, és ebben az kiadványban mutatják be először. 1979 és 1986 között New York egyfajta menedék volt a fotográfus számára. Itt átadta magát az utcák forgatagának, megörökítve sokrétű arcukat.
A 176 oldalas, csupa álló formátumú képet tartalmazó keménytáblás album könyvterve egyszerűségével is „időtlen” hatást nyújt, mellőzi a mostanában népszerű tipográfiai trendeket és design-elemeket.
Tizedik „születésnapját” ünnepli a Pictorial Collective elnevezésű, kortárs fotográfusokat tömörítő művészcsoport. A jubileumi évforduló alkalmából grandiózus méretű (200 fotót) bemutató kiállítást rendezett a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ. A nagyszabású tárlaton a csoport tizenhárom tagjának munkásságából mutatnak be egy-egy sorozatot a kurátorok
Találó és kifejező homonímia, kötetcímként is adekvát az élek szó. Épp olyan egyszerűséggel fejezi ki a legkomplexebb egyes szám első személyű emberi alaptapasztalatot – én élek –, mint amilyen letisztultak az „absztrakció”, a „konstruktív fotográfia” és az „építészeti minimalizmus” jegyeit hordozó munkák.
Az összesen negyvennyolc fekete-fehér fotográfiát bemutató puha fedeles könyvbe André Kertész majd négy évtizednyi New York-i munkásságából kerültek be alkotások, valamint Lőrinczy Györgytől egy szelekció az 1968-as amerikai utazásán készített képeiből.
Ezek a képek azt is bizonyítják, hogy mindaz, amit egy adott pillanatban természetesnek – ha úgy tetszik, bevett életképnek – gondolunk, mennyire törékeny konstrukció, és a megváltozott körülmények milyen gyorsan alakítják át a hétköznapi gyakorlatokat megszokássá. A műfajnak és a kiállításnak azért is lehet most jelentősége, mert egy ilyen, folyamatosan változó habitusrendszerben élünk.
A Hatje Cantz gondozásában megjelent – Németországban rendezett első átfogó önálló kiállítását kísérő – Strange Beauty című fotóalbum művészetének alapvető aspektusaival foglalkozik és reprezentatív áttekintést nyújt e sokoldalú életmű elmúlt negyven évéről.
A Molnár Ani Galéria új kiállítása Katja Pratschke és Hámos Gusztáv munkáit mutatja be, a cím – Construction – nincs magyarra fordítva, talán azért, mert nincs is a szónak olyan magyar megfelelője, mely a lehetséges jelentések mindegyikét egyszerre hordozná, s talán azért is, mert ebben a formában jobban utal a latin eredetre, valamint a főnév és az ige közti és egyéb határátjárások lehetőségeire.
A 2017-ben megjelent második kötetben (Soviet Bus Stops II.) Grúzia és Ukrajna távolabbi területeiről mutatott új buszmegállókat, majd Herwig ismét Oroszország felé fordult. A projekt alatt több mint 14500 kilométert utazott, melyben a világ egyik legnagyobb, ma már nem létező országát – tengerparttól tengerpartig – járta végig azzal a céllal, hogy ennek az egyedülálló építészeti formának új darabjait keresse és mutassa meg.
Nagy Zopán költő. Nagy Zopán fotográfus. Nagy Zopán nem csak költő és nem csak fotográfus (sőt nem is grafikus, nem is grafomán, nem is csak festő, arról pedig, hogy zenész, már ne is beszéljünk…), hanem képzőművész.