Budapest 150 éve – A lyukkamerától a digitális képekig

„Az itt látható képek camera obscurával készültek roll filmre. Egy-egy kép három felvételből áll és így kb. 180 fokos látószög lesz a végére. Az átfedések a forgatás miatt keletkeznek, vagyis keveredik a panorámafotó, a multiexpo és a camera obscura hármasa. Ebből lesznek ezek a furcsa képek, amik kicsit megváltoztatják a valóságot, és talán az idő mögé tudunk nézni.” – írta a Punktnak küldött levelében Sebestyén László, akinek budapesti képeit ezen a linken lehet megtekinteni.

Olyan világot rejtenek azok az ezüstszemcsék a negatívok és a papírképek zselatinjába ágyazva, mely kétségtelenül volt, létezett, de abban a formájában már legfeljebb csak nyomaiban található fel. És értek ezalatt mindent, szinte mindent. Elbontott épületeket, kivágott fasorokat, elszállított szobrokat, utcán és grundokon játszó gyerekeket, lazán, ráérősen beszélgető felnőtteket, dugig tele strandokat, utcákon áramló tömeget, egykor volt politikusokat, szóval szinte mindent. Nézve a képeket, eszembe jutnak azok a helyzetek, azok az emberi kapcsolatok, viszonylatok, melyekben éltem, éltünk, okostelefon és számítógép nélkül, de emlékeim szerint sokkal emberibben és talán bensőnkben szabadabban is. És ez nem nosztalgia kérem, hanem a sokat élt és sokat látott ember véleménye." – írta Kincses Károly Balla Demeter képeiről, akinek budapesti munkáiból ezen a linken látható egy válogatás.

Bár nevét hallva, nem egyértelmű az azonnali asszociáció, de Eötvös Loránd több szálon is kötődik a fényképezéshez, melyet anyai nagybátyjának; Rosti Pálnak köszönhetően ismerhetett meg. Eötvös első magyarként készített röntgenfotót kezéről, melyről a Természettudományi Közlöny 1896. évi januári számában adtak hírt, de a polihisztor – fizikus, politikus, hegymászó, és amatőr fotográfus – látóköréből nem maradhatott ki szeretett városának, a dinamikusan fejlődő, sokarcú Budapestnek a megörökítése sem. Sztereófelvételei külön említést érdemelnek, részben az Eötvös-képeken belüli viszonylag nagy számuk miatt, részben mert ebből a korból Budapesten még nem sokan fényképeztek így. Eötvös két objektívvel, kellő távolságba beállítva azokat (vagy olykor két összehangolt objektívet magában rejtő egyetlen sztereó fényképezőgéppel) készítette térhatású képeit, melyek a sztereónéző segítségével valódi dimenziókat adtak vissza. Eötvös Loránd sztereóképeit ezen a linken tekintheti meg.

Bár ma már főleg az első kerület közparkjai állnak helyén, a harmincas évekig „Szerb-”, illetve „Rácváros” megnevezéssel önálló településként épült be a Tabán a főváros urbánus szövetébe. A negyedet a harmincas években a „modern városrendezési láz” hevében bontották el, majd a hatvanas években parkosították, így a hangulatos utcáiról és kiskocsmáiról ismert, Krúdy Gyula által is többször megörökített „budapesti Montmartre-ként” is emlegetett Tabán ma már csak a várostörténet érdekességeként, valamint pár megmaradt épületében (mint a Szarvasház vagy a Rácfürdő) él tovább. A Tabán című album képeit egy korábbi cikkünkben mutattuk be.

Kozák Lajos fotográfus hagyatékát 1975-ben, a művész halálát követően vásárolta meg özvegyétől a Magyar Sportmúzeum. Az anyag nagy része 2011-ig feldolgozatlan maradt. A múzeum, érthető módon, főleg a sportfotókra, azon belül is a nagy nevekre és eseményekre koncentrált a kutatások során. Szabó Lajosnak, a Magyar Sportmúzeum igazgatójának feltűnt a nagyszámú városkép a vintázs kópiák között, és elég érdekesnek találta ahhoz, hogy néhányat megmutasson a Cultiris Kulturális Képügynökség munkatársainak. A sárga Forte-dobozok sokféle méretű – a bélyegképtől egészen a 18×24 centiméteresig –, laza tematikák szerint csoportosított papírképeket tartalmaztak. A negatívok, amelyek nagy többsége kisfilmes, különböző darabokban egymásba tekercselve, néhol egy rollfilmes szalaggal áttekerve és összegumizva, helyenként kielégítően feliratozva, de sokszor anélkül feküdtek a régi mozifilmes kópiadobozokban. Az évtizedekig raktárban lapuló budapesti képekből ezen a linken látható egy válogatás.

Az Albert Kahn Museum 2022-ben több tízezer olyan színes fényképet tett nyilvánosan elérhetővé, amelyek a századforduló környékén készültek. A gyűjtemény képei a Bolygó Archívuma névre keresztelt projekt keretében készültek, amelyet egy módos francia bankár, Albert Kahn indított 1909-ben. A vállalkozás úttörő jellegét jól mutatja, hogy bizonyos országokról több esetben a Kahn által felkért fényképészek készítették el az első színes fotókat. A számos lebilincselő fényképfelvétel között találunk képet Budapestről is. Válogatásunkban a Lánchídat, a Vajdahunyad várát, az Iparművészeti Múzeumot és Rákospalotát is megtekinthetjük, hogy milyen volt 1913. április 25-én. A gyűjtemény képeit ezen a linken lehet megtekinteni.

Benkő Imre a Városligetben készült képeivel mutatja be Budapest 150 évének egy apró szeletét. Az 1969-ben elkezdett fotósorozat szinte minden évben bővült egy-egy alkotással. Benkő Imre otthonosan érzi magát azokban a szituációkban, melyek által a városban élő kisemberek sorsát mutathatja be láthatatlan módon, hiszen párját ritkítóan megvan benne az a szakmai alázat és az emberekhez való érzékeny megközelítés, mely során képein az átlagemberek válnak főhőssé. A sorozat képei – melyet nemrég a Mai Manó Házban is bemutattak – ezen a linken láthatók.

„Egy fotós élete abból áll, hogy folyton lemarad a fontos pillanatokról, a legtöbbet csak a fejében őrzi, és a megfelelő pillanatban ezeknek az emlékeknek az esszenciájából áll össze a valódi fénykép. Sosem értettem azokat a fotósokat, akik meg akarják csinálni ugyanazt a fényképet, amit más a Parlamentről, a Lánchídról, vagy felülről a városról, ugyanarról a pontról már megcsinált. Vagy egy viszonylag rossz képen kicserélni az ég színét, ráküldeni a drámaszűrőt, és ezzel instant hírnevet és lájkokat szerezni a közösségi oldalakon. Ők nem akarnak semmit mondani, nincsenek gondolataik, csak állnak a sorban egymás után és csinálják ugyanazt. Sokat elmond a társadalom vizuális érzékenységéről, hogy ezek a képek milyen népszerűségnek örvendenek.” – nyilatkozta 2020-ban Kálló Péter a kultura.hu oldalnak adott interjújában, akinek Balance című sorozata Budapest ikonikus helyein készült. Kálló budapesti képeiből egy válogatás ezen a linken tekinthetők meg.

Stanko Abadžić horvát fotográfus és fotóriporter Budapestet bemutató albumában a ma sokszínű és modern világváros pompás épületei között kutat a mindennapi élet töredékei után, merevíti ki a létezés képkockáit, tapintja ki a város pulzusát; hallgatózik, megfigyel és rögzít. „A globalizációs folyamatok általában felgyorsítják az élet ütemét, és elkerülhetetlen változásokat hoznak az életmódban és általában a társadalomban. Elszomorít, hogy sok kellemes városi miliő egyik napról a másikra eltűnik, és helyüket szupermarketek és arctalan építmények veszik át. Minél gyorsabban élünk, annál kevesebb érzelem marad a világban. Ez lehet az oka annak, hogy a fényképeim nem tűnnek kortársnak, és hogy miért tekintek vissza arra az időre, amikor az emberek még közelebb álltak egymáshoz. Minél lassabban élünk, annál mélyebben érezzük a körülöttünk lévő világot. Ez az én általános filozófiám.” – monta Abadžić, akinek képeiből egy korábbi cikkünkben található egy válogatás.

A 150. születésnap alkalmából különleges technikával, több száz régi fényképből készült film kelti életre a főváros történelmét egy kis stúdió, az Animatiqua jóvoltából. A Budapest születése című film a főváros történelmét meséli el 1873-tól napjainkig. A film elkészültében az Animatiqua csapata mellett további elismert szakemberek vettek részt, többek között az Oscar-díjas Deák Kristóf filmrendező is hozzájárult ahhoz, hogy nívós, egyedi film készülhessen az évfordulóra. A narráció szövegét Nyáry Krisztián írta. Különlegessége, hogy egyes szám első személyben hangzik el Budapest nevében, a főváros hangja Hámori Gabriella színésznő. A filmet Kondacs András rendezte.