Ez az első retrospektív kiállítás, amely Ergy Landau pályafutását teljes egészében próbálja bemutatni a magyarországi kezdetektől a franciaországi munkásságán, valamint a Kínában és Mongóliában készült képein keresztül. A kiállítás Laurence Le Guen évekig tartó munkájának eredménye, aki a Mai Manó Házban is tartott már előadást 2020-ban Ergy Landau at “open books” címmel.
Sajnos egy ilyen kiállítás nem tudja méltósággal ünnepelni az ügynökség múltját és kulturális szerepét, mivel egy tőle teljes mértékben idegen, ügyetlen, sőt groteszk és alapvetően értelmetlen formában mutatja be azt. Mi köze az online térnek a Magnum-örökséghez? Mivel lát/tapasztal így többet a látogató, mint egy standard tárlaton?
A PaperLab Galériában megrendezett tárlat Reismann János 1959-ben Szardínián készített képeiből válogat. Annak idején a szintén a kor progresszív irányzatait követő olasz festővel és íróval, Carlo Levivel közös kiadványt is készítettek, Italien címmel.
Markó élete elmúlt három évét dolgozza fel a kiállítás keretein belül, és saját tapasztalatain keresztül keresi a választ ezekre az egyetemes kérdésekre, miközben egy új perspektívából kezdi szemlélni az őt körülvevő környezetet, saját testét, gyermeke fejlődését, kiutat találva ezzel egy fizikai és lelki (kettős) karanténból.
A Mai Manó Házban látható kiállítása kapcsán Roger Ballen fotóművésszel beszélgettünk az életművéről, az inspiráló fotográfusokról, a képei pszichológiai erejéről és a modelljeihez fűződő viszonyáról is.
A Mai Manó Házban megrendezett kiállításon 85 fotó látható, melyekből Roger Ballen kérésünkre ezúttal hetet választott ki és fűzte hozzájuk gondolatait, melyek – egy takeover keretében – a Mai Manó Ház Instagram oldalán jelentek meg.
Klein 1963-ban utazott Afrikába a brit Town című férfimagazin és a Weekly Telegraph megbízásából. Dakartól Nigeren át Szenegálig utánozhatatlan stílusú fényképeket készített, amelyek egy részét annak idején publikálta, de a legtöbbjük negatívként és diaként a fiókban maradt, és soha nem kerültek nyomtatásba vagy állították ki őket. A munkákat nemrégiben fedezték fel William Klein párizsi műtermében.
A munka és az állatok szeretete az az örökség, amely a tradicionális mezőgazdaság szép és (elsőre) kevésbé szép oldalát is megmutató fényképeken visszaköszön. Bányász felváltva forgatja a vasvillát és a fényképezőgépet, így szó szerint testközelből láttatja ezt a néha romantizált, néha démonizált világot.
A Chronicle of an Exile című tárlat Krull azon munkáiból válogat, amelyek az 1941. március 24-én Marseille kikötőjéből útnak indult Capitaine-Paul-Lemerle teherhajó utasait és kihívásait mutatja be.
Az Open for Business – Magnum Photographers on Commission című kiállítás Amszterdamban a Magnum Photos egy olyan oldalát kívánja bemutatni, amelyet a nagyközönség valószínűleg alig ismer vagy nem köti őket a meghatározó fotográfiai műhely alkotóihoz. Illetve ezen munkákkal maguk a fotográfusok sem gyakran reklámozzák magukat, ezek a megbízások többnyire nem képzik részét hivatalos fotográfusi ouevre-üknek.
Nemzedékének egyik legfontosabb amerikai művésze Cindy Sherman, olyan kivételes alkotó, aki korai munkáiban forradalmasította a fotográfiáról való gondolkodásunkat és a kamera művészeti gyakorlatban elfoglalt szerepét. Sherman ezzel művészek és kritikusok generációi előtt nyitott ajtót a fényképezés médiumként való újragondolására.
A Capa Központban látható kiállítás egy egész életen át tartó utazás tájait jeleníti meg, országokat, ahol Nicolás Muller élt. A tárlatot százhuszonhat, többségében ez idáig még nem publikált kép alkotja, amelyek az 1930 és 1967 közötti időszakban készültek.
Láthatóvá tehető-e a múló idő, összeköthető-e a saját, szubjektív időérzékelésünk objektív időegységekkel? Az ember személyes, belső időészlelése a külvilágtól elvonatkoztatott, és csupán az átélt események, élmények határozzák meg tempóját, dinamizmusát. Ezzel szemben az objektív idő, egzakt időintervallumokkal mérhető. Szinkronba hozható-e ez a két idősík?
Modotti egyszerre volt fotográfus, forradalmár, kommunista harcos, politikai menekült, később pedig a Nemzetközi Vörös Segély tagja. Életvitelében és fotóiban is képviselte azt a hozzáállást, miszerint a nőknek is aktív helye és alakító ereje van a társadalmi és politikai életben. Művészetében is a társadalmi igazságosságért küzdött, esztétikai eszköztárának és látásmódjának hála, a propaganda művészetet teljes mértékben elkerülte.
Vadászi Zoltán aktuális, a Foton Galériában megrendezett kiállításának legfőbb motívuma a fekete tulipán, aminek tökéletes példányát évszázados kísérletek során sem sikerült előállítania a botanikusoknak. Vadászi CT-szkennelt és 3D-nyomtatott virága az orvosi technológia eszköztárával váltotta valóra azt, amit a természet nem tudott.