William Klein nevéhez kötjük a fotótörténet egyik legfontosabb fotókönyvét, az 1956-ban megjelent Life is Good & Good for You in New York -ot, amelyet szülővárosának szentelt. Klein művészként és fotográfusként mindig a saját útját járta és az ösztöneit követte.
A Mai Manó Házban látható kiállítása kapcsán Roger Ballen fotóművésszel beszélgettünk az életművéről, az inspiráló fotográfusokról, a képei pszichológiai erejéről és a modelljeihez fűződő viszonyáról is.
A 2015 és 2020 között Johannesburgban készült alkotásokban Ballen egy félig ember, félig patkány szereplő bőrébe bújva „dokumentálja” teremtményének bezárt hétköznapjait, aki a többségi társadalomtól elszigetelten él, mégis igyekszik annak szerepeit betölteni, feladatait elvégezni, a féllénysége adta lehetőségek között – több-kevesebb sikerrel – megfelelni valamiféle külső (vagy belső?) elvárásoknak.
A Mai Manó Házban megrendezett kiállításon 85 fotó látható, melyekből Roger Ballen kérésünkre ezúttal hetet választott ki és fűzte hozzájuk gondolatait, melyek – egy takeover keretében – a Mai Manó Ház Instagram oldalán jelentek meg.
De miért lett ennyire meghatározó és kiemelt az ikreket ábrázoló kép? Ballen egyedi és jellegzetes formanyelve és művészi eszköztára az, ami ebben kapaszkodót nyújthat. A fotográfus több megszólalásában, munkáiról készült videóiban is felhívja a figyelmet arra, hogy ő fényképeket készít, ezzel azt képviselve, hogy a fotók önmagukban, a mögöttük eltűnő történelmi háttér és tudás nélkül is meg kell, hogy állják a helyüket.
A skóciai Edinburgh-ben született és nevelkedett Liam Wong komputerművészet szakon tanult az egyetemen. 25 éves korában már Kanadában élt és igazgatóként dolgozott a világ egyik vezető videójáték-társaságánál. A munkája vitte őt először Tokióba, ahol felfedezte a tokiói éjszakai élet jeleneteinek csábító vonzerejét. A Thames and Hudson interjúja a művésszel.
5kérdés rovatunkban ugyanazt az öt kérdést tesszük fel a hazai fotográfiai élet meghatározó szereplőinek. Ezúttal Martinkó Márk fotó-és videóművészt kérdeztük.
Fejér Ernő fényképein keresztül szembesülni a késő Kádár-kor „éjszakai oldalával” olyan, mint egy Méhes László Langyosvize utáni hirtelen jött hidegzuhany. Egyszerre kijózanító, kábító, dezorientáló: a korszak ismerős-banális világa egyszer csak kísérteties idegenségként áll előttünk, míg a biztos fogódzókat elnyeli a terjengő köd, amely mintha e langyosvízből képződött volna.
A rendezvénysorozat szervezői arra bíztatják az érdeklődőket, hogy gondolkodjanak el morális értékeikről, erkölcsi normáikról, és a művészet szerepéről, hiszen annak nem a jelen problémáiról való gondolatelterelésében kell segítenie, hanem épp ellenkezőleg: a társadalom tükrévé kell válnia.
Legtöbbünk fejében egy néhány francia művészből álló szűk csoport jelenik meg, ha a szürrealistákra gondolunk. A valóság azonban az, hogy André Breton Szürrealista kiáltványában megfogalmazott gondolatairól a világ különböző pontjain más művészek, írók, értelmiségiek azonos időben hasonlóan gondolkodtak, így a szürrealizmus sokkal inkább egy egész világra kiterjedő hálózatnak tekinthető.
A Thames and Hudson gondozásában megjelent William Wegman: Being Human fotográfiai munkásságának legátfogóbb gyűjteménye: több mint 300, az elmúlt négy évtizedben készített fotót gyűjti össze.
A pályázat missziója, hogy a fotóval és a fotón keresztül reagáljon arra a változó világra, amiben a klímakatasztrófa óriási hatást gyakorol – globális és lokális szinten – gazdaságra, társadalomra, kultúrákra, természetre és emberi életekre. A fotóra, mint aktív változást előidézni képes médiumra tekintenek a szervezők és az alkotók is.
A Fejér Ernő 1979 és 1990 között készült sorozatainak képeiből összeállt Post Scriptum című kiállítás 2022. május 29-ig tekinthető meg a Mai Manó Házban. A művésszel az alkotáshoz való viszonyáról, korai hatásokról és inspirációkról beszélgettünk.
A művésszel a tárlat kurátora, Kereszty Anna készített videóinterjút, amelyben Minyó Szert Károly a képek elkészüléséről és azok újragondolt kontextusáról mesél.
Mindenki egyszerűen csak „Bailey”-nek hívja. Barátai, kollégái, családja, korábbi szeretői és csodálói, becsmérlői, riválisai, a média, modellek és múzsák, mindannyian beletörődően elfogadták a mononim névhasználatot, elvégre ahogyan Prince-ből, Beyoncé-ból, Kramerből, vagy Ringóból is csak egy van, Baileyből is csak egy lehet.